2006.05.20.
21:01

Írta: Manéla

Hagyjanak békén

Néha szeretnék láthatatlan lenni. Mindennap munkába menet és hazajövet például. Olyankor szeretek egyedül lenni. Bambulom az embereket, simítom ki az idegrostjaimat, figyelem a környezetemet. Ilyenkor utálom, ha valaki mellém csapódik és beszélgetni akar velem.

Olykor képes vagyok egy megállót is legyalogolni, ha meglátok egy ismerőst az én megállómban - úgy teszek, mintha nem is akartam volna azzal a busszal menni (kis gecó vagyok...). De valamikor még ennyire sem vagyok tapintatos, hanem egyszerűen egy köszönéssel és két lépéssel arrébb megállok, jelezve ezzel távolságtartásomat és azt, hogy hagyjon békén az illető ismerős.

Valamiért az emberek azt hiszik, hogy mindenképpen muszáj beszélgetniük, ha bizonyos helyzetbe kerülnek (orvosi váró, buszmegálló, fodrász, lift). Pedig többnyire csak bénaságok vagy kínos, félbeharapott bólogatások sülnek ki ezekből a formális érintkezésekből.

Szólj hozzá!

Címkék: emberek hétköznapok

A bejegyzés trackback címe:

https://manela.blog.hu/api/trackback/id/tr745610170

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.