2006.08.12.
12:16

Írta: Manéla

Őrült Sziget

Ez valami isteni volt. Lehet, hogy kimegyek holnap vagy hétfőn is. Pénzem lenne rá, csak akkor kiesik két nap, egy a szigetelésé, másnap pedig a döglődésé, nekem pedig fordítanom kell a regényt, meg a cikkeket is.

Csütörtökön viszont isteni volt. Először csak bóklásztam, és felmértem, mi merre van, hogy majd tudjam az utat a helyszínek között, hiszen elég szoros programot írtam ki magamnak. Csatangolás közben természetesen vásárolgattam csecsebecséket, pl. kék követ, melyből majd medál lesz a kék bőrszíjon. Ettem kibaszott drága zsíros sült kolbászt 800-ért, de csak egyszer van egy évben sziget! (rohadj meg, kolbászos pasi)

A David Krakauer's Klezmer Madness műsora volt az első kiszemelt koncert, a Pannon Világzenei Nagyszínpadon - ez az egyik kedvenc helyszínem, valamiért ide általában minőségi műsorokat szerveznek. A klezmert állat jól nyomták, a nép is élvezte, én is, úgyhogy a műsor végeztével elégedetten tápászkodtam fel a földről.

És mentem egy helyszínnel vissza, a Roma Sátorba, ahol még hangolt a Zurgó, de aztán kis késéssel elvették a kordont, és én rögtön benyomultam az első sorba, és gyönyörű volt. Moldvai csángó zenét játszottak, és a véremben lefolyt a talpamig a dallam. Táncoltam én is, behunyt szemmel sokszor, vagy csak a kezem táncolt, a csípőm, gyönyörűségem, zeném. Bódultan mentem vissza a szabadba, arcomon földöntúli öröm lehetett, úgy éreztem, mindenki érzi, amit én. Ja, itt a sátorban leszólított egy helyes angol pasi, miután vagy 20 percig állt mellettem és bámult, de csak nevettem rá. Aztán továbbállt másra vadászni.

Kicsit megint mászkáltam, mert a Lila Downs végül is nem tetszett túlzottan, ezért csak élveztem a nyüzsgést, még a Kispál és a borz végét elcsíptem, de őket nem bánom, hogy kimaradtak, mert annyira nem az esetem. Visszasétáltam a Világszínpadhoz, Goran Bregovicot akartam megkóstolni, de csak kóstolás maradt, kicsit csalódtam az elvárásaimban. Bár a hatalmas tömeg tanúsága szerint jó volt a előadás, hiszen iszonyú sokan voltak, szerintem bőven felfért volna a Nagyszínpadra. Három számot hallgattam meg - nem tetszett, másnak ismertem, ezért mást vártam.

Nem baj, elmentem a Blues Színpadra, Hobóhoz, leültem egy pohár vörösboros kólával a kezemben. Velem egykorúak, sőt jóval idősebbek rázták a fejüket, és én is. Mindenki mosolygott mindenkire, ha éppen összenéztünk, ez jó érzés volt. Egy szőke nővel szemeztem a pohár pereme fölött, ő is minduntalan mosolygott rám, én meg vissza - bárgyún.

Hoppá, menni kell, téptem elő a zsebemből a gondosan kinyomtatott személyes programomat, 22:30-kor kezdődik a taiko dobkoncert. A pad mellett álló nyurga férfi beszédbe elegyedett velem, aranyos volt, de én ugye egyedül akartam lenni, úgyhogy csak nevettem rá, mint az angolra, és mondtam, hogy megyek dobkoncertre. És mentem.

A tévé szabadtéri színpadán várt a műsor, a dombon, sőt: a Dombon, kedvenc helyemen. A Dombnak már a hangulata is olyan, hogy ha lent a színpadon csak két pocok ugrálna, az is jó lenne. De az öt japán srác nyomta már, mire odaértem, és ahogy előre gondoltam: belerezegtem a levegőbe velük együtt. Nem túlzok, de majdnem orgazmusom volt, annyira katartikusan hatott rám. Nem esetem a japán férfiak, de ha akkor az egyik dobos int nekem, hogy gyere, bébi, megduglak, simán bólintottam volna, hogy oké.

Apró termetük ellenére hihetetlen fizikai teljesítményt nyújtottak a szellemi csoda mellett, azokon a hatalmas dobokon, több mint egy órán keresztül püfölve őket (gyönyörű hátuk, lapockájuk és karizmuk volt). Még ha leszámítom a direkt látványelemeket, pl. a kibaszott nagy terpeszállásaikat és a művészi körözéseket a karokkal (aminek szerintem egyszerűen izomlazító funkciója volt inkább a látványosság mellett), akkor is: SZÉP VOLT, FIÚK! Koncert után visítottam, mint egy őrült, a tömeggel együtt, és kétszer visszavisítottuk őket, de még órákon keresztül hallgattam volna. (Ők voltak az Eitetsu Fu-Un no Kai)

Ezek után elalélva baktattam haza, már nem voltam kíváncsi Ganxsta Zolira. HÉV jött, éjszakai buszok jöttek, szatír nem jött, így aztán egy óra alatt hazaértem, fél kettőkor már Marci röpült ki a szobából az előszobába, hogy, na milyen volt, és én bódultan mutogattam, hogyan doboltak a japán fiúk, és hogyan izzottam vérig a cigány ritmusra

És jó volt :-)

Szólj hozzá!

Címkék: időtöltés Sziget

A bejegyzés trackback címe:

https://manela.blog.hu/api/trackback/id/tr985610209

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.